Életem nagy részében nem voltam benne biztos, hogy anya akarok-e lenni egyáltalán.
Az anyámmal való atipikus kapcsolatom és néhány sajátos gyermekkori kihívás miatt kételkedtem az anyaság eszméjében… rémisztőnek tűnt. De mélyen belül mindig elképzeltem, hogy van egy fiam, és tudtam, hogy ez olyan dolog, amit akarok magamnak.
Amikor eldöntöttem, hogy belevágok, épp befejeztem az üzleti képzést a New York-i Egyetemen és néhány nagy vállalattal interjúztam, a L’Oréal-tól az Estée Lauderig. Egy kívülálló számára a lehető legrosszabb időpontnak tűnhet ez a teherbe esésre, de meggyőződésem volt, hogy ha októberig teherbe esem, nem fog „látszani” és el tudok kezdeni egy intenzív, új marketinges munkát a következő tavaszig. Aggódtam, hogy gyerekem legyen, miután bebiztosítottam a munkát – aminek utólag nézve nem volt értelme, mint oly sok meggyőződéses döntésnek.
A férjemmel azonnal babát vártunk – valószínűleg ez az egyetlen dolog, ami valaha könnyen ment nekem. Izgatott voltam, és csodás terhességem volt.
Súlyos szülés utáni depresszió következett, de hihetetlen változások is történtek bennem. Az érzelmi megvilágosodás az új anyai személyiségemet illetően – nem a szüleink vagyunk, hanem akik lenni akarunk – és néhány krónikus testi probléma váratlan megszűnése végül mélységesen boldogabb és egészségesebb emberré tett.
Az anyák világszerte azt mondják, hogy elszakíthatatlan kötelékük van a gyermekeikkel. Ahogy kiderült, ez szó szerint igaz. A terhesség alatt sejtek vándorolnak a babából az anyába, évtizedekig ott maradnak és megvan az erejük ahhoz, hogy belülről gyógyítsák meg az anyát.
Örökké hálás leszek, hogy megtapasztaltam ezt az „utat a szülőséghez”, akármilyen nagy kihívást jelentett is.
