#pathtoparenthood

Bridget – COVID és terhesség


Sosem gondoltam, hogy ilyen hamar újra teherbe fogok esni. A sokévnyi próbálkozás és termékenységi kezelés után, melyek eredményeképpen Hudsonnel teherbe estem, egyszerűen feltételeztem, hogy ugyanazt az utat fogjuk végigjárni a második gyermekünkkel is. Szóval sokként ért, amikor néhány héttel azután, hogy a NeighborSchools operatív igazgatója és társalapítója lettem, rájöttem, hogy terhes vagyok.

A második terhességem teljesen más volt, mint az első. Annak ellenére, hogy sokkal kimerültebb voltam egy vállalat fejlesztése és egy vad totyogó folytonos üldözése miatt, sokkal nyugodtabbnak és magabiztosabbnak éreztem magam a döntéseimben, és kicsit többet tudtam arról, hogy mi várható a szülésnél és a szülés utáni időszakban. Mindez megváltozott, amint átléptem a 37 hetes küszöböt. Világossá vált, hogy a COVID-19 komoly kockázat elé állított mindannyiunkat.

Néhány hét alatt az orvosi vizsgálatok a boldog, szívverés-hallgatózóalkalmakból magányos és szorongó várótermi ácsorgássá váltak. Rettegtem, hogy mi lesz, ha bármihez hozzáérek, és félve figyeltem a maszkos arcokat. Az utolsó ultrahangomat, ami az első valós lehetőséget nyújtotta arra, hogy lássuk ezt a kis emberi arcocskát, mivel mindig elbújt a korábbi vizsgálatok alatt, a férjem nélkül végezték. Az NST-n, amin a baba szívverését ellenőrizték, amikor a kiírt időpont végre elérkezett, majd el is múlt, teljesen egyedül voltam.

Szinte naponta hívtam a kórházat, hogy kövessem a változó protokollokat és eljárásokat. Kénytelen leszek egyedül szülni? Meddig maradunk majd a kórházban? Ha fiunk lesz, végeznek még körülmetélést? Bejöhet a fiam vagy bármelyik családtag látogatni? Milyen óvintézkedéseket kell tennünk, és én vagy a baba magas kockázatúak vagyunk-e? Éjjel ébren feküdtem azon elmélkedve, hogy mi történik majd, míg az elmémben a legrosszabb forgatókönyvek cikáztak.

 Azt mondtam magamnak, hogy hálásnak kell lennem, hiszen másokat sokkal komolyabban érint ez a halálos vírus, de csöndben gyászoltam az elvesztését mindannak, amit elképzeltem a növekvő kis családom boldog pillanatáról, és felkészítettem magam az ismeretlenre.

És még így is teljesen megfeledkeztem a COVID-19-ről, amikor beindult a szülés, és beszűkült körülöttem a világ. Csak arra az apró emberkére tudtam gondolni, aki a nagy belépőjére készült. Amikor az összehúzódásaim kezdtek sokkal gyakoribbá és intenzívebbé válni, azon tűnődtem, hogy ideje lenne-e bemenni a kórházba vagy még túl korai, amikor hirtelen elfolyt a magzatvizem, és tudtuk, hogy sietnünk kell.

Mint minden vajúdó anyukánál, a nővér ellenőrizte, hogy hol tartok, és felnevetett, mivel úgy becsülte, hogy a babánk egy órán belül megszületik. Mire a szülőszobára kerültünk, minden nővér nekem szurkolt, megsimogatták a hátamat, és hoztak a férjemnek gyümölcslevet meg kekszet, amikor úgy gondolták, hogy el fog ájulni. A szülészem teljesen nyugodt maradt, és épp átsegített a végső kitolások egy intenzív szakaszán, amikor a baba pulzusa lezuhant, és felfedezték, hogy a köldökzsinór háromszor rátekeredett a nyakára. A kicsikém a mellkasomon feküdt enyhén kéken és nem lélegezve, az orvosi csapat pedig bátorító szavakat mondott, masszírozták a pici emberke végtagjait, és takarókat tettek rá, hogy felmelegítsék, amíg végül a leggyönyörűbb sírás belehasított a levegőbe. Mindenki boldog volt, amikor bejelentették, hogy egy nem túl kicsi, 4260 grammos, 56 cm-es kisfiunk van. A fellegekben jártunk!

A kórházban töltött rövid 30 óra alatt egy boldog gubóban voltunk. Milyen furcsa belegondolni, hogy a helyzet, amitől hetekig féltem és szorongtam, most az emberi kapcsolatok, a szeretet és tiszta öröm első igazi pillanatait hozta el a járvány kitörése óta.

Szóval, bár nem pontosan úgy volt, ahogy elképzeltem (az anyaságban mi van úgy?), mindig úgy fogok emlékezni Brooks születésére, mint a remény gyönyörű jelzőfényére ezekben a sötét és kihívásokkal teli időkben.

A te történeted