Természetesen könnyű volt a terhességhez vezető utam, miért ne lett volna? Fiatal voltam, aktív, és egészséges életet éltem. Amikor a férjemmel úgy döntöttünk, hogy készen állunk a szülőségre, biztos voltam benne, hogy simán fog menni és első próbálkozásra sikerülni fog!
De a sorsnak más tervei voltak.
28 éves voltam, amikor megkezdtem utazásomat az anyaság felé. Kezdetben minden pontosan úgy ment, ahogy elterveztem. Úgy volt, hogy anya leszek, izgatottan vártuk, hogy elmondjuk a szűk családunknak, és ami a legjobb benne – pont apák napja környékére esett a bejelentés. Olyan büszke voltam, hogy elmondhatom a férjemnek, hogy ő is ünnepelni fog.
Egy rutin nőgyógyászati vizsgálaton az orvosom megállapította, hogy lát „valamit” az ultrahangon. Minden anya, aki ezt olvassa, tudja, hogy a „valami” az egyik legijesztőbb szó, amit a várandósság alatt hallhatunk. Mi az a „valami”, és mit tehetek vele? Hogyan védjem meg ezt a babát, akit már szeretek és akiért epekedem?
A legkönnyebb válasz az volt, hogy azonnal időpontot kértem a szakorvosomhoz, ami tökéletesen rendben lesz, miért ne lenne?! Hozzászoktam, hogy egyedül megyek ezekre a (gyakran stresszes, gyakran izgalmas) terhességi kontrollokra. A járvány tetőzése alatt a partnereket nem engedték be a terhes feleségeikkel – így a férjem mindig türelmesen várt a kocsiban a jó hírekre. Hozzászoktam, hogy beugrom az utasülésre, és nézem, ahogy a mosoly szétterül az arcán, amikor azt mondom: „A baba jól van!”
A küretem után három hónappal az orvosom megengedte, hogy újra elkezdjünk próbálkozni. Újabb veszteségen mentünk keresztül, ezúttal egy olyanon, amit kémiai terhességnek neveznek. Ekkor volt a 29. születésnapom. Megsemmisültem. Aggódtam, hogy minden alkalommal, amikor a szívem megtelik szeretettel egy megerősített terhesség hallatán, néhány hét múlva újra csak össze leszek törve. A szorongásom ellenére nem akartam feladni – folytattuk a próbálkozást.
Még egy próbálkozással és hetekkel később vettem egy terhességi tesztet… Pozitív! Annyira izgatott voltam, mégis nagyon óvatos. Annyira anya akartam lenni, hogy a félelem attól, hogy nem leszek az, felemésztett. A 20. hétig tartott, mire kevésbé szorongtam, és nyugodtabb lettem. Gyorsan előreugorva a múlt nyárra, az ég megáldott az én édes szivárványbabámmal, Scotty Cameronnal! Ő a mindenem. Még csak néhány hónapos, de sok olyan tulajdonsága van, amelyek arra inspirálnak, hogy a legjobb ember legyek, aki csak lenni tudok. Neki van a legszélesebb mosolya, amit imád megmutatni! A kacaja ragályos, és ahogy a tömegben keres a szemével, olyan boldogsággal tölt el, amilyet soha nem éreztem korábban. Imádok az Anyukája lenni. Én vagyok a legboldogabb ember az egész világon. Igaz a mondás, hogy a gyermekünk iránti szeretet feltétel nélküli, és a szeretetem ez iránt a kicsi fiú iránt semmi máshoz nem hasonlít. Örökké hálás leszek!
Visszatekintve, annyira szerencsések vagyunk, hogy olyan lenyűgöző barátaink és családtagjaink vannak, akik átsegítettek minket ezen a borzalmas időszakon. Határozottan hiszek benne, hogy minden okkal történik, és az én okom most az én drága fiam és a családunk.
