Az ’Út a szülőséghez’ program egy vicces kifejezés, de olyan, ami pontosan körülírja azt, amin a férjemmel keresztülmentünk.
Hat hónapig próbálkoztunk (az életkorunk miatt) a teherbe eséssel, minden hónapban egy kis gombócot éreztem a gyomromban, hogy nem sikerült, míg végül elmentünk a meddőségi kezelésekre. Három kör inszeminációt (IUI) csináltunk végig, mielőtt az IVF elkezdése mellett döntöttünk. Az első kör IVF-ünkön teherbe estem, és izgatottak voltunk – annyira, hogy elmondtuk az egész családnak!
Aztán kb. 7 hetes terhesen vérezni kezdtem, és bementünk az orvosi rendelőbe ultrahangra. Egy kifejezetten hosszú és kifejezetten csendes ultrahang következett, mielőtt az orvos megszólalt: „Sajnálom, elvesztették a babát.” Nem tudtam elhinni. Folyton azt gondoltam, hogy tudom, hogy még terhes vagyok, ez az orvos téved, de tudtam, hogy ha hangosan kimondom, őrültnek fogok tűnni. Anyák napi hétvége volt, és a nap legnagyobb részét otthon töltöttük, a sírás és a dermedtség közt ingadozva.
Aztán néhány nappal később, további vérvizsgálatok után azt vették észre, hogy emelkednek az értékeim, és visszaküldtek egy másik ultrahangra. Ezen az ultrahangon hallottuk a szívhangot, ami mindenkit sokkolt, kivéve engem, mert a lelkem mélyén tudtam, hogy még terhes vagyok. Mindketten dolgozni mentünk, majd aznap este találkozóm volt a nővéremmel a munkahelyén. Ahogy kiszálltam a taxiból, éreztem, hogy valami folyik belőlem, és arra gondoltam: kérlek, mondd, hogy csak bepisiltem! Kiderült, hogy komoly mennyiségű a vérzés, és a kórházban kötöttem ki. Ott még elküldtek egy újabb ultrahangra, és ezúttal nem találtak semmit, és azt mondták, hogy komplett vetélésem volt, még a petezsák is távozott.
Megpróbáltunk még egy kör IVF-et, ami sikertelen volt, mielőtt orvost váltottunk. Dr. Nayak a Reprodukciós Orvosi Intézetből melegszívű és barátságos volt, és ő maga is átesett már IVF-en. Elmagyaráztam neki, hogy az előző kezelések során hogyan változott a hangulatom az ok nélküli sírástól a túláradó örömig, ő pedig figyelmese hallgatott, és kérdéseket tett fel. Kissé megváltoztatta a gyógyszereimet, így pozitív volt a tapasztalatom a szedésükkel kapcsolatban, amikor eljött a következő kör IVF ideje.
A harmadik kör IVF-ünkön teherbe estem a lányunkkal, Colette-tel. Izgalmas volt és rémisztő, örömteli és nehéz. Folyamatosan émelyegtem és alig maradt meg valami a gyomromban, de minden jel egy normális, egészséges terhességre utalt. Aztán 21 hetes terhesen egy átlagos nőgyógyászati vizsgálaton 188/110 volt a vérnyomásom, és beküldtek a kórházba megfigyelésre. Aznap éjjel súlyos preeclampsia diagnózisával vettek fel, és azt mondták, hogy a szülésig kórházban kell maradnom. Kicsit több mint három hétig maradtam abban a kórházi szobában, mielőtt az orvosok sürgősségi császármetszést javasoltak. Colette hangos visítással érkezett a világba 24 hetesen és 5 naposan. Hihetetlenül pici volt, és elvitték az újszülött intenzív osztályra, mielőtt esélyem lett volna látni őt.
Az első napjaim az első gyermekemmel, a lányommal, a szerelmemmel, az én Cocómmal úgy teltek, hogy ő az ágyam melletti inkubátorban feküdt. Nem tarthattam a karomban, csak a kezemet csúsztathattam be a nyílásokon, hogy megérinthessem. A nagyon rövid kis életét abban a pici inkubátorban töltötte, de az aprócska tüdeje túl kicsi volt ahhoz, hogy fenntartsa a hatalmas lelkét, és kilencnapos korában meghalt.
A halála óta elindítottuk a Colette Louise Tisdahl Alapítványt, aminek a küldetése a terhességek, szülések, koraszülöttség és gyermekkor kimenetelének javítása, illetve segítségnyújtás a gyászfolyamatban anyagi támogatáson, oktatáson és érdekképviseleten keresztül. Colette anyagi támogatási programja eddig több mint 600 családnak segített már, és több mint 600 000 dollárt fizetett ki támogatásként.
Otthonunkban köszönthettük szivárványbabánkat is, a fiunkat, Elliott Miguelt. Rájöttem, amikor újra próbálkoztunk Colette halála után, hogy rettegtem újra terhes lenni. Senki nem tudott rájönni, hogy mi okozta a preeclampsiát, és az, hogy nem volt semmi konkrétum, nagyon megnehezítette, hogy megismételjem ugyanazt a folyamatot, jobb végkifejletben reménykedve. Végül egy béranyát választottunk (aki mesés volt), hogy kihordja az embriónkat, és annyira szerencsések vagyunk, hogy velünk van a csodás fiunk – az első élő gyermekünk öt évnyi próbálkozás után.
